2016.04.28., 18. nap (Rabanal del Camino - Cruz de Ferro - Ponferrada)

A mai nap szerintem nehézségében simán vetekedett az elsővel, ma is rengeteg szintet kellett fel és le mászni, s mint majd a képeken is látjátok majd, mindezt jellemzően sziklás terepen kellett megoldani.

Ahonnan indultunk, Rabanal del Camino 1162 méteren volt, a Cruz de Ferro pedig, a nap legmagasabb pontja, 1531 méteren. Közben a magasság hektikusan változott, időnként lementünk, időnként fel, ez volt az egyik legváltozatosabb és legszebb nap (több, mint 90 képet csináltam, a galéria most már az ezer kép felé közelít...)

Időjárásilag nem indultunk valami jól, tiszta felhő volt minden, s gyakorlatilag az első pillanattól felfelé kapaszkodtunk a Cruz de Ferro felé. Az út szinte végig sziklás terepen vezezett, s a Camino ösvényét egy vízmosáson keresztül vitték a hegy teteje felé. Elméletileg a sátrazás tilos, de mégis néhányan próbálkoznak vele:

Az út tehát nagyon sziklás, igen csak küzdősen haladtunk előre, s sok helyen a víz is rendesen összegyűlt, nehogy könnyebb legyen...

Az első falu Foncebadón volt, anely kb tíz évvel ezelőtt teljesen kihalt, állítólag csak az utóbbi 5-6 évben kezd ide visszatérni az élet. A lakosok ezer éve elméletileg azért lettek idetelepítve, hogy a Cruz de Ferro-t őrizzék, illetve karbantartsák. Rengeteg a romos ház, de most már pár albergue azért üzemel itt is...

Innentől még több lett a víz, néhol alig tudtunk átkelni, a köd pedig csak nem szűnt:

Nagyjából 45 perc mászással értük el a Cruz de Ferro-t, s ha már ennyit emlegettem, pár szót róla... Szó szerint vaskeresztet jelent, s a hagyomány szerint a zarándokok itt elhelyezhetik az otthonról hozott esetlegesen feliratozott köveiket imádság kíséretében, a közelből felszedett kövek nem érnek... Ezzel ugyan sokan egy fikarcnyit sem törődnek, s a kövek mellett sok minden mást is elhullajtanak itt, hagyomány ide vagy oda... Én is hoztam követ otthonról, de szomorúan konstazáltam, mikor elővettem, hogy kettébe tört:

Érdekes véletlen mindenesetre, könnyet csalt a szemembe, amikor elhelyeztem (közben kívántam valamit), s majd pár nap múlva el is mesélem, hogy ez a törés mit is jelképezett nekem...:(

Amint a képeken látszik, néhányan egészen méretes kövekkel képviseltetik magukat, de ezt én egyszerűen nem tudom komolyan venni: egyszerűen képtelenség a normál cucc mellett még egy húszkilós követ is cipelni...

Innentől kezdve El Acebóig versenyt futottunk a felhőkkel néha, mögöttünk folyamatosan esőre állt...

El Acebo előtt érintettük Manjarin szélét, ahol van egy érdekes egység, a dekorációt különböző országok zászlai és egyes városok útjelzései adják, vannak magyar érdekeltségek is...

Egy dolog viszont nem változott: mindenütt kő, de tényleg mindenütt. Viszont a kilátás kárpótolt minden talpas szenvedésért:

Egy brutális lejtő végén megérkeztünk 18 km után El Acebo-ba, s végre Zsiráf úr is megpihenhetett kicsit, a falu pedig csodás:

El Acebo után újra pár kilométer hegyi séta következett, majd azt követően egy olyan falu, amely engem kicsit Hollókőre emlékeztetett, mintha kicsit visszamentünk volna az időben:

A falut úgy hívják, hogy Riego de Ambrós, s nagy volt a kísértés, hogy elidőzuünk itt egy kicsit, de nem tettük... Ezt követően újra emelkedők és lejtők, csodás vidéken, s végre hétágra sütött a nap is, mondom, igazán csodás nap volt...

S ahogy békésen bandukoltunk, egyszer csak szembetalálkoztunk egy emberrel, aki szamáron vitette maga mellett a holmiját. Hát ilyet még nem láttam az elmúlt hetekben, köszöntem neki spanyolul, de egyszer csak hallom ám hátulról (Bálint kicsit le volt maradva):

- Helló, én ismerlek téged, de hiszen te magyar vagy...

Hát tényleg az volt, Bálint két éve Muxiában futott össze vele az út végén. Ő is emlékezett Bálintra, valószínűleg Zsiráf Úr miatt...

Ahogy beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy a szamarat Rocinante-nek hívják, s a gazdájával már éve róják az El Camino útjait, hol erre, hol arra... Hát így van ez, valakinek zsiráfja van, valakinek szamara... Ja, azt tán elfelejtettem említeni, hogy Zsiráf Úr egyébként a Nóra névre hallgat... A szamár gazdája, Roland saját pecséttel is rendelkezik, naná hogy, kértünk egyet a credencialunkba, amint fent is látszik...

A végcél előtt hátra volt még egy település, amely ugyan nem volt fogható az előzőhöz, de azért megjárja, ő a keresztségben a Molinaseca névre hallgat:

Azért egy pohár sör erejéig megálltunk, mert innentől kezdve Ponferrádáig nincs semmi, és 8 km tűző nap választott el tőle... Ponferrádáig nagyjából ettől kezdve aszfalton kellett mennünk, árnyék az origótól balra. Érdekes módon, mikor közel értünk, és a város ott volt a lábaink előtt, az útvonaltervezők gondoltak egyet, és elküldtek minket balra, akkora ívben kerülve meg a várost, hogy azt ésszerűtlenebbül már nem is lehetett volna. Végül ezen a hídon keresztül jutva már egész közel kerültünk a szálláshoz:

A St Nicholas albergue-ben van a szállásunk, s tekintve hogy viszonylag korán beértünk (még négy előtt), főzni is volt erőm és kedvem, így Bálinttal összehoztunk egy paprikáskrumplit:

...főzés közben (Pocakos barátomnál beindultak a pavlovi reflexek...)

Kész...

Tálalva...

Amint látszik, van benne egy kis tészta is, mert volt az albergue készletében, eredetileg az nem volt tervezve. Soknak látszik, de csak egy tányérnyi maradt belőle. Azt később Bori ette meg, akivel Hospital de Órbigóban találkoztunk két napja. Ő csak hét felé érkezett, éhes is volt eléggé... Cserébe kaptunk tőle epret.:)

Nyolc felé aztán húzott már az ágy, most már ott is fekszem. Most még hibajavítok, aztán poszt... Jó éjt, jó olvasást, kinek mit...

Aznap megtett: 32,9 km

Összesen megtett: 571,4 km

Hátra van Finisterréig: 326,3 km
Hátra van Santiago-ig: 201,2 km