Finisterre - Az út vége...

Eljött hát ez a nap is, és a számvetés ideje is, de ezt majd a bejegyzés végén teszem meg...

Reggel kicsit szomorkásabb hangulatban keltem, mint amennyire indokolt lett volna, s miközben próbáltam felpörgetni némileg magamat egy churro-val meg kávéval, kaptam pocakos barátomtól Ausztráliából SMS-t, hogy tán inkább gyalogoljak, ne buszozzak.:)) Hú de jó ötlet, ez bizony nekem is eszembe jutott, 23 napig egész jól is ment a dolog segédeszközök nélkül...

De már nem volt más sansz látni a "világ végét", úgyhogy szépen elmentem a buszpályaudvarra és vettem magamnak egy jegyet Cée-ig, ez volt az utolsó pont, ahol a spanyol buszos közlekedés és a Camino útvonala közös metszetet képez...

A buszút nagyrészt a tengerpart mellett vitt végig, és mondjak valami meglepőt? Szakadt az eső...

Cée-ig nem is hagyta abba (minek is), s amikor leszálltam, még fél
fél órát potyogott a fejemre. Az út egy darabig a tengerparton kanyargott, aztán felvittek a városba, hogy egy kis világot is lássunk...

Onnan egy nagyon valószínűtlen vékony sikátoron át ment fel az ösvény egy dombra...

Az erdei út bevitt újra egy kisebb településre, Sardiñeiro-ba, aminek a végén sikeresen elvétettem az utat. Sebaj, nem volt kedvem visszamenni, párszáz méter múlva a Camino útvonalnak úgyis vissza kellett térnie arra az aszfaltútra, ahol épp haladtam.

Közben az eső kétszer is elállt, aztán újrakezdte, kezdtem már unni, hogy újra és újra vizes leszek... Viszont lehetett szép képeket készíteni, mert egyre közelebb voltunk a tengerhez. Finisterréhez közeledve aztán felerősödött a szél, és hozott magával olyan esőt, hogy kezdtem megbánni az egész kirándulást...

Ez az őrült egy hajó tatját tette az udvarba...

Ahogy a tengerparton  kanyargott az út, az egész helynek olyan hangulata volt, mint az észtországi Klooga rand nevű strandnak. Pont ilyen idő volt, amikor arra jártunk egyszer nyáron, és pont ilyen elhagyatott is volt...

Lementem teljesen a tengerpartra, a víz nem is volt hideg... Gondoltam gyűjtök kagylót, egyet fel is kaptam, de aztán agyonvert az eső megint, mentem vissza a fák közé...

Mielőtt Finosterrébe végleg beértem volna, a jobb vádlimban egy hirtelen villanásnyi fájdalom jelezte, hogy lassan már elég lesz a Camino-ból... Akkorra már harmadszor száradtam meg aznap, mi hiányozhat még? Egy újabb zuhé, persze. A jobbik fajtából, naná, két perc alatt zuhany típusú... Szerencsére a város határában voltam, jött egy étterem, bementem. Gondoltam kérek egy kávét, felmelegszem. Közölte a csapos a pultnál, hogy még zárva vannak, fáradjak vissza, amerről jöttem. Dehát zuhog... Erre csak megvonta a vállát... Hát ilyet se tapasztaltam még ebben az országban, de felejtsük is el, bunkók mindenütt akadnak...

Szerencsére hamar elállt, a szél meg továbbra is durván tolta, így mire beértem a Municipal albergue-ig, meg is száradtam. Innen indulnak a buszok vissza Santiago-ba, meg itt lehet kérni az oklevelet is, ha valaki gyalog jön végig Santiago-ból. Én csak egy pecsétet kértem, az oklevelet ugye nem érdemeltem ki...

Innen még 3 km séta a világítorony a 0 kilométerkővel, naná, hogy kisétáltam oda is...

Finisterre vagy Fisterra neve egyébként egyszerűen megfejthető, nemes egyszerűséggel a világ végét jelenti, ahonnan nincs tovább. S ez így is van tulajdonképp, aki a hajózás forradalma előtt jutott el az óceán partjára, jogosan gondolhatta ezt... Amikor pedig felértem a világítótornyhoz, nekem is pont ilyen érzésem támadt, hisz onnan már tényleg nincs hová tovább menni...

A "0" kilométerkő...

Sokan elégetik itt a zarándoklat alett viselt holmit...

A toronyhoz az út egyébként folyamatosan felfelé visz, s a jelek szerint ide mindenki zsák nélkül jön fel. Maga a torony sajnos zárva volt, pedig hagytam egy üres helyet az utolsó pecsétnek:(

Visszafelé a buszút nagyon durva volt (Cée-be is két órát utaztam...), a 85 km-t 3 óra 15 perc alatt sikerült megtenni... Nem mondom, szép ez a tengerparti út, de azért... Meg volt még spékelve a dolog egy beszédkényszeres fiatal germán kölyökkel, aki mellémült: elmondása szerint 1500 kilométert gyalogolt otthonról idáig. Sok német volt a buszon, s persze sok spanyol, közülük az egyik közvetlen Santiago előtt elhányta magát:(

Bálint este Tinto di Verano-val várt, ezzel koccintottunk a vállalkozás sikerére. Kérdezte, hogy jövök-e még, mert ő már nem nagyon... Még korai erről gondolkodni, de ha erőm és időm engedi valószínűleg... Bálint szerint egyébként én vonzom a rossz időt, mert amíg egyedül ment, ragyogó idő volt. Lehet benne valami, mert a 23 napból 3 (!) olyan volt, amikor nem esett az eső...

Este még elmentem a tegnapi helyre enni, mert a szállás kissé túlzsúfolt lett. Most ettem ilyet is:

Ilyet még soha nem ettem, s őszintén szólva fogalmam sem volt, mit fogok kapni. Ez kérem navajas, ha minden igaz, akkor a magyar neve késkagyló. Ja, és isteni finom, barátok lettünk...

Hát így ért véget nekem a nagy kaland, ideje számot vetni a tervekkel és önmagammal...

Ha az előzetes terveket nézem (St Jean Pied de Port - Santiago de Compostela - Finisterre - Muxia), akkor ne szépítsünk: nem sikerült. Ha az időközben módisított tervet nézem csak Finisterréig, ott sincs mit tagadni: az sem sikerült. A fő cél, amit mindenképp el akartam érni, a katedrális Santiago-ban, az viszont igen.

Kell-e rossz szájízzel gondolnom arra, ami nem sikerült? Néha úgy érzem, hogy igen, de a józan ész szerint nem. 8-án reggel, mikor arra ébredtem fél hatkor, hogy szakad az eső, már a szívem sem hajtott tovább abba az irányba, hogy menjek tovább, hát még a fizikai állapotom... Most is azt mondom, hogy jó döntés volt, a nap 80%-ban megint áztam volna, a sebek begyógyulása nélkül. Öt kilométerig se jutottam volna.

Eljutottam a teljesítőképességem határáig, egészen a falig, ahonnan már nincs tovább. Szóval mindezt végiggondolva, azt hiszem nem kell, hogy gyötörjön bármiféle rossz érzés. De hogy az általam feltett kérdést is megválaszoljam, mely szerint el lehet-e jutni gyalog hat nap alatt Budapestről Krakkóba: hitem szerintem el lehet, csak ezúttal nekem nem sikerült sajnos.

Meggyőzödésem szerint az ember az első pillanattól predesztinált jellemvonásokkal születik, amelyeket persze neveléssel és külső ráhatásokkal lehet alakítani, ilyen vagy olyan irányba elnyomni. Ideig-óráig, de "kutyából macska, kutyából szalonna, nem, nem lesz soha...". Mindenki változhat lényegtelen dolgokban, hajladozhat, ahogy a szél fújja erre vagy arra, de mint ahogy a kalász sem törik meg a széltől, a bőréből sem tud senki sem kibújni, alapvető jellemvonásaiban nem változik senki. Aki gonosz vagy irigy, az is marad. Vica versa igaz ez a "jó" (kinek mi az, megítélés kérdése...) tulajdonságokra is. Én sem változom meg. Abban pláne nem, hogy bárminek a feladása idegen tőlem, gyerekkorom óta. Csinálom, próbálom (bármi legyen az), amíg lehet. Eddig lehetett ezúttal.

Aztán mielőtt bárki azt mondaná, hogy pesszimista végkicsengése van ennek az egésznek: nem így van. Tény, hogy nem sikerült, amit számokban elterveztem. Ezen nincs mit szépíteni. De az igen is sikerült, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt. Hiányérztem nem maradt. Egy okkal több, hogy Nórival visszajöjjek.

Köszönöm mindenkinek a kedves szavakat és bíztatást, remélem senkinek nem okoztam csalódást... De majd úgyis megírjátok kommentben itt alul (remélem), ne kíméljetek, nagyon kiváncsi vagyok a véleményetekre...

A statisztika sem maradhat el zárásképpen, ez lett a vége:

Aznap megtett: 18,9 km
Összesen megtett: 796,7 km

Hátra van Finisterre-ig: 73,6 km (!)
Hátra van Santiago-ig: 0 km

24 napom volt, amikor gyalogoltam, átlagban napi 33,19 km. Nem rossz...

S hogy most se maradjunk idézet nélkül, tegnap óta ez jár a fejemben, mióta a nehéz döntést meghoztam:

"A Sors adta így, ez jutott
Így írták meg a csillagok.
Döntened kell, egymagad:
Feloldozás vagy kárhozat."

Kíváncsiak és igényesek most is kattinthatnak...:)